Követ 
    koszorúnak  
     
    
    A hegy mélyében ordított a láva,
    
    a küzsákokat ölelő óriás szorította visító tagjait,
    
    de csúszott-mászott éj-nap csillék raja 
    rajta, 
    
    dübörögtek a bazalt vérgöröngyök.
    
    Nyüszítettek emberek és a szomszédos 
    hegyek. 
    
     
    
    A bazalt koporsó aljában nyugszik már a Tanú,
    
    a forró köveken buja, különös virágok, 
    
    A koporsó fedele országút valahol. 
    
    Bizony gyilkosság történt itt akkor,
    
    Mindenki látta, szó nincs erre több.
    
    
     
    
    Hiányoddal égbe kiáltó, harmóniát bontó,
    
    
    megtöretett, szétzúzott Haláp, 
    
    Kinek roncsolt ölében már életszőlő nevet,
    
    Meggyötört anyahegy, bazaltkincseid kitárva, 
    
    magadtól, magadból adj nekünk egy követ. 
    
    
     
    
    Méltó láva-kemény asszonyok szép 
    koszorújának, 
    
    akik virággal vonultak a tankok ellen,
    
    
    - miközben zavartan félrefordult a világ - 
    
    hogy letegyék egy emlékműhöz 
    
    dacos könnyeiket. 
    
     
    
    Huszár Józsefné Júlia
    
    Haláp 2006. júliusa