Követ
koszorúnak
A hegy mélyében ordított a láva,
a küzsákokat ölelő óriás szorította visító tagjait,
de csúszott-mászott éj-nap csillék raja
rajta,
dübörögtek a bazalt vérgöröngyök.
Nyüszítettek emberek és a szomszédos
hegyek.
A bazalt koporsó aljában nyugszik már a Tanú,
a forró köveken buja, különös virágok,
A koporsó fedele országút valahol.
Bizony gyilkosság történt itt akkor,
Mindenki látta, szó nincs erre több.
Hiányoddal égbe kiáltó, harmóniát bontó,
megtöretett, szétzúzott Haláp,
Kinek roncsolt ölében már életszőlő nevet,
Meggyötört anyahegy, bazaltkincseid kitárva,
magadtól, magadból adj nekünk egy követ.
Méltó láva-kemény asszonyok szép
koszorújának,
akik virággal vonultak a tankok ellen,
- miközben zavartan félrefordult a világ -
hogy letegyék egy emlékműhöz
dacos könnyeiket.
Huszár Józsefné Júlia
Haláp 2006. júliusa