Remenyik Sándor

Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, eget ostromló akarattal –

S a tehetetlenség konok falán

zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra

kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótlanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy,

mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen

menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,

Akkor - magától - minden elcsitul,

Akkor - magától - éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.