"Beszélgessünk Európa jövõjérõ1!"

„Beszélgessünk Európa jövõjérõl”
címû pályázati program keretében megvalósuló projekt ingyenes, információs tájékoztató anyaga

	Esélyegyenlõség	2. oldal
	Az EU aktuális miértjei (avagy kérdések egy társadalmi eszmecseréhez)	4. oldal
	Kis- és közép-vállalkozások	9. oldal
	munkavállalás az eu-ban	13. oldal
	Szociális biztonság, egészségügy	16. oldal
	Civilek az EU-ban	19. oldal
	Költségvetés	21. oldal
	Állampolgári jogok az Európai Unióban	24. oldal

Esélyegyenlõség

Van-e olyan rendelkezés az Európai Unióban, amely a nõi egyenjogúságot biztosítja a munkába jutás, a szakképzés, a fizetés stb. terén?

A nõk jogainak védelme egyidõs az Európai Unió történelmével. A nõk és férfiak közötti egyenlõ bánásmód, az azonos esélyek biztosítása az unió egyik legfontosabb politikai célja. Már az alapító okirat is kimondja, hogy a nõknek és a férfiaknak egyenlõ munkáért egyenlõ bér jár.

Az ezzel kapcsolatos közösségi irányelvet minden tagországnak kötelezõ alkalmaznia. Ma már a tagállami szabályok harmonizálása a közösség egyik legkidolgozottabb részévé vált, és nemcsak a diszkrimináció kizárásával foglalkoznak, hanem pozitív programokkal valódi esélyegyenlõséget kívánnak biztosítani a nõk számára.

Milyen tervek vannak kilátásban és mik valósultak meg az egyenlõ bánásmód és esélyegyenlõség területén?

Magyarország viszonylatában az esélyegyenlõség területén fontos elõrelépés volt, hogy a Munka Törvénykönyvének (1992. évi XXII. törvény) 2001. július elsejétõl hatályos módosítása bevezette az „egyenlõ értékû munkáért egyenlõ bér” fogalmát. A szabályozás szerint 2004. évtõl kezdõdõen a munka díjazásának meghatározása során az egyenlõ bánásmód követelményét meg kell tartani.

A közösségi jog e témakörre vonatkozó teljes harmonizációját hazánkban az egyenlõ bánásmódról és az esélyegyenlõség elõmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény valósította meg. A törvény kimondja, hogy az esélyegyenlõség elõmozdítása elsõsorban állami kötelezettség és deklarált célja, hogy hatékony jogvédelmet biztosítson a hátrányos megkülönböztetést elszenvedõk számára. Lehetõvé teszi a közérdekû igényérvényesítést, a jogsérelem esetén a bizonyítási teher megfordulását és 2005. évtõl kezdõdõen speciális, az egyenlõ bánásmód megsértése esetén eljáró hatóság felállítását rendeli el (Egyenlõ Bánásmód Hatóság).

Az esélyegyenlõség területén kiemelt szerepet játszik az ENSZ által szervezett Nõk Világkonferenciája, melynek 1995 szeptemberi pekingi ülésén a nõk esélyegyenlõségének elõmozdítása érdekében a Pekingi Cselekvési Platform (Platform) néven ismertté vált 12 kritikai terület fejlesztését tûzték ki célul. Az 1995-2000 közötti idõszakban a szegénység, a média, az oktatás-képzés, a gazdaság, a döntéshozatal, a környezet, az erõszak az emberi jogok, az egészségügy, a HIV/AIDS vírus elleni küzdelem, a nõk hatalmon témakörei kerültek elõtérbe. A 2000-2005-ös idõszak prioritásai a szegénység, a nõk és a globalizáció, a környezeti menedzsment, a média és az információs technológiák, a Platform és a CEDAW (a nõkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló ENSZ egyezmény) kapcsolata, valamint a fegyveres konfliktusok témaköre. Az ENSZ 2000-ben fogalmazta meg továbbá a fejlesztések fõ irányvonalát adó Millenniumi Fejlesztési Célokat, mely nyolc alapvetõ fejlesztési területet jelöl meg a 2000-2015-ös idõszakra.

Az Európai Unió is számos intézkedést foganatosított a Platform megvalósításának érdekében. Megalakultak a nemi esélyegyenlõséggel foglalkozó testületek az Európai Bizottságban (Foglalkoztatási és Szociális Fõigazgatóság és komitológiai bizottságok), az Európai Unió Tanácsában (munkacsoporti szint, Tanácsi formáció) és Európai Parlamentben (Nõk Jogai és a Nemek közötti Esélyegyenlõség Bizottság), valamint jelenleg is folyik a Nõk és Férfiak Esélyegyenlõsége Európai Intézetét alapító jogszabály elfogadásának tárgyalása.

Az EU eddig fõként az alábbi kritikai területekkel foglalkozott: részvétel a döntéshozatalban, a családi élet és a hivatás összeegyeztethetõsége, egyenlõtlen bérezés, családon belüli erõszak elleni küzdelem, gazdasági döntéshozatal, munkahelyi szexuális zaklatás.

Számos közösségi program és kezdeményezés is elõsegíti a nemi esélyegyenlõség megteremtését (DAPHNE, EQUAL, esélyegyenlõségi keretstratégia). A Bizottság 2003 óta évente készít jelentést az Európai Tanács tavaszi ülésszakára, amelyben bemutatja a nemi esélyegyenlõség terén, közösségi szinten egy év alatt megtett intézkedéseket, és javaslatot tesz a következõ idõszak prioritásaira.

Az Európai Bizottság 2004 májusában tette közzé az „Esélyegyenlõség és diszkrimináció-mentesség a kibõvített Európai Unióban” címû Zöld Könyvét, amelyben konzultációra hívta az érintett szervezeteket. A konzultáció során szerzett tapasztalatok világossá tették, hogy a nagy többség fontosnak tartja a figyelemfelhívás további erõsítését, valamint mind az esélyegyenlõség, mind a diszkrimináció elleni küzdelem terén további EU-akciók kezdeményezését. Ennek nyomán hirdették meg a „diszkrimináció elleni és esélyegyenlõség mindenki számára” keretstratégiát, mely a jelenleg is mûködõ Esélyegyenlõségi Keretstratégia nyomdokaiba lép a 2007-2013-ig terjedõ idõszakra. A keretstratégia egyik akciója éppen a figyelemfelhívás és az együttmûködés területét emeli ki, amelynek egyik konkrét megvalósítási pontja az Esélyegyenlõség Mindenki Számára Európai Év (2007) megszervezése. Az Európai Bizottság által kidolgozott és a Tanácsnak benyújtott javaslat kiemelt célként kezeli a jogok, a képviselet, a felismerés, elfogadás és tolerancia kérdését.

Magyarország európai uniós tagságának második évéhez közeledve szûnni nem akaró viták tárgya a félévszázados európai integráció jelene és jövõje. A különbözõ közvélemény-kutatásokból már évek óta tudni lehet, hogy az EU társadalmi (el)ismertsége csökkenõ, holott eredeti történelmi küldetését lényegében teljesítette: tartós békét, stabilitást és prosperitást szavatolt a benne résztvevõ nemzetek számára. Nincs itt valami ellentmondás? Vagy azoknak van igazuk, akik szerint a második világháború emlékképének halványulta egyfelõl, illetve a hidegháború fenyegetõ kétpólusú világképletének széttöredezése másfelõl prioritás-váltást hozott az emberek gondolkodásában és elvárásaiban is? S ennyibõl a „hagyományos” EU-ambíciók ma már nem elegendõek? Annyi bizonyos, hogy az EU alkotmányos szerzõdés ratifikálásának a megtorpanása mindenütt felvetette azt a kérdést, vajon mennyiben halad azonos irányban az EU-integráció folyamata az állampolgárok tényleges igényeivel, törekvéseivel, prioritásaival és egyetértésével. Hasonló tartalmú gondolkodás, szûkebb-tágabb körökben Magyarországon sem ismeretlen. Amikor az alábbiakban egyes kérdések és felvetések fõbb csomópontjait áttekintjük, néhány különösen fontos dilemmára, problémára is igyekszünk emlékeztetni az óhatatlanul szerteágazó eszmecserékben.

Két évvel ezelõtt, amikor közeledett Magyarország EU- taggá válásának dátuma, akadtak, akik egyfajta „csatlakozási sokktól” tartottak, attól félvén, hogy a belépés túl hirtelen idézhet elõ kényszerû változásokat az emberek életében, és ennek feldolgozása nem mindenütt megy majd simán. Aztán kiderült, hogy az alapvetõ probléma nem ez, hanem éppen, hogy a túlságosan is „sokktalan” taggá válás jelentette.

A magyar emberek többsége a hétköznapi életben semmilyen fontosabb jelbõl nem észlelte – sok helyütt mindmáig sem észleli – annak tényét, hogy az Európai Unió tagja lett. Nem következett be változás patetikus szinten – ugyanazok maradtak a nemzeti szimbólumok –, miként nem következett be drámaian új a gyakorlati életben sem. Továbbra is forint maradt a fizetõeszköz, továbbra is határellenõrzés van – még ha könnyített is – a tagországok felé, a régi tagállamok többségében továbbra sem lehet engedély nélkül munkát vállalni, vagy bizonyos szolgáltatásokat teljesíteni. Egyelõre még csak szórványos a közösségi ingyen-pénzek várt tömeges beáramlása, (nem is lehetett másként, hiszen a felzárkóztatási programokat konkretizáló tényleges projektek kivitelezése több éves átfutást feltételez, meg aztán a tagság elsõ három évében a közösségi támogatás lehetséges mértéke is harmada csupán a 2007-tõl esedékes szintnek). Miként a tagságtól remélt gazdasági fellendülés és prosperitás sem tud érezhetõen kialakulni néhány hónap alatt. Cserébe elmaradt a némelyek által félt áremelkedési „negatív sokk” is, sõt, az infláció összességében tovább csökkent.

Hol itt a tagság? Hol itt az EU? Mire volt az egész hûhó? Sok helyütt hangzottak el efféle kérdések az elmúlt másfél évben. Egy kicsit felvetve általában is azt a kérdést: vajon van-e egyáltalán hétköznapi értelemben érzékelhetõ EU? Vagy fõként csak egy elit-klub okoskodó magánügye az egész? (Miként az „alkotmányos” vita is sokak szerint a maga intézményi vitáival megmaradt ennek a körnek a belügye.) Ha viszont – mégiscsak – lehet napi tartalma és gyakorlati következménye is az integráció fejlõdésének, úgy az fõként miben tud(hat) az állampolgárok szemében hétköznapi elõnyt, értelmet adni az uniós tagsághoz?

Egyáltalán: miben tudja az egyén a leghamarabb és a legegyértelmûbben lemérni – vagy akár érzékelni – azt, hogy országa jogi és gazdasági konzekvenciákkal bíró módon, szerves részévé vált az európai államok nagyobb közösségének, és hogy az jó, hogy ez így van? Miben méri a (társadalmi, politikai, szociális) közérzetét, és lehet-e erre a közérzetre kimutatható hatással - már most, avagy a belátható jövõben - az uniós tagság? Kell-e, lehet-e tudatosítani, hogy mit jelent a tagsággal kötelezõen átvett EU-joganyag mondjuk a természetes környezet, vagy a fogyasztók hétköznapi érdekének a védelmében? Hogy mit jelent történelmi léptékkel példátlan volumenû külsõ források elérhetõsége? Mit jelent a világpiacon, a világpolitikában észrevehetõ súllyal megjelenõ nagyobb egész részeként, annak védelmében egyfelõl, üzenetközvetítésben felerõsítõ hatással bíró adottságaira is támaszkodva másfelõl mozogni a tágabb külvilágban? Lehet-e nem kampányszerûen elõsegíteni ennek tudatosulását? Avagy ki kell várni a tanulási – megtapasztalási – folyamat érlelõdését? És ha addigra már túl késõ? Ha, mondjuk, van (mint ahogy: van), ami ma még csak részben jelentkezhet – mert ott van az a projekt-átfutási idõ, vagy mert a prosperitás nem támad máról holnapra, avagy mert a csatlakozási szerzõdésben elfogadott átmeneti korlátozások miatt a tényleges hatás csak késõbb jöhet elõ –, mit lehet (kell-e?) tenni addig is?

Szóval: van-e az egyén szintjén is érezhetõ (és potenciálisan áldásos…) „hétköznapi EU”, és ha elvben van, akkor a gyakorlatban egyelõre látszólag – miért nincs? S mit lehet (kell-e) tenni, hogy (tudatosan) legyen?

Az persze egy dolog, hogy mit érez egy néhány hónapja csatlakozott új tagállam közvéleménye az EU létezõ (vagy netán csak vélt) elõnyeibõl, s más dolog az az általános körben tárgyalt dilemma, hogy vajon jó irányban halad-e maga az integráció? Aminek kapcsán a legalapvetõbb kérdés persze mindjárt az, hogy: mi tekinthetõ a „jó iránynak”?!

Mi a mérce? Hogyan igazolható, hogy mindazok az elõnyök, amiket az EU egésze nyújt, ugyanilyen hatásfokkal különálló nemzetállamként nem biztosíthatóak? A gazdasági prosperitás mértékében? A jólét nagyságában és összetételében? Az életminõségben? Az egyéni érvényesülésben, a mobilitásban, a látókör szélesedésében? A társadalmakon belüli egyenlõtlenségek csökkentésében? A tagországok közötti tartós békében? A közbiztonság erõsítésében? A világpiaci, világpolitikai tekintély és befolyás fenntartásában, netán erõsítésésben? A potenciálisan káros külsõ hatások hathatós kivédésében?

Ebben mind együtt, vagy fõként némelyikben? Van-e köztük hierarchia? Mi legyen a prioritás? És vajon mi szolgálja e célokat jobban? Ha közösen létrehozott intézmények és mechanizmusok tesznek érte fõként, (sok esetben az egyes tagállamok egyéni akaratától függetlenül – netán éppen azok ellenében is), vagy ha a mindenkori nemzeti érdekek és szándékok kölcsönhatása dönt el mindent? Brüsszel, vagy a nemzeti akarat? Melyikbõl mennyit? Rossz-e az, ha fõként csak az egyik?

Fõként, hogy mindeközben az is ténykérdés: az integráció sáncain belül erõsödik a nagyobb ráhatás potenciáljával rendelkezõ tagállamok részérõl a nemzeti érdekérvényesítés – néhol közös céloktól is eltérítõ – törekvése is. Vajon lehet-e mondani, hogy mindez mára már igazából az EU képét túlnyomóan meghatározó tényezõ? Vagy inkább arról van szó, hogy a „rossz hír a jó hír” elvet követve, a sajtó alapvetõen mindig inkább ezeket a jelenségeket kapja fel, nem csak hírül adva, de igazából túl is dimenzionálva gyakorlati jelentõségüket?

Voltaképpen az európai integráció – a hajdani legendás Közös Piac – megszületése óta naponta újjászületõ kérdések ezek. Amelyek kapcsán azonban – a sikertelen „alkotmányos” népszavazások fényében is – 2005-ben látszólag minden korábbinál hangsúlyosabban elõtérbe került egy mind többek által favorizált fõprioritás: a versenyképesség, a gazdasági növekedés, az innováció, az európai fellendülés kihívásának mindenekelõtti megválaszolása.

A vonatkozó érvelés egyszerû és hatásos. Úgymond: az EU sem tagjainak és polgárainak jólétét, szociális és környezeti biztonságát, sem pedig a külsõ kihívásokkal szembeni hathatós védelmét nem tudja szavatolni (finanszírozni!), ha gazdasága, ipara, technológiai bázisa, innovációs készsége és munkavállalóinak felkészültsége tartósan és jelentõsen elmarad a versenytársakétól. Legitim célt jelent mindaz, ami ebben a vetélkedésben ismét helyzeti elõnyt biztosít az Uniónak és tagországainak. És legitim módszert és eszközt jelent minden – beleértve az integrációs eszerinti igazgatását is –, ami ehhez hozzásegít. Másfelõl viszont – e vélemény szerint – ezek bevetése elengedhetetlen is! Ahogyan egy vezetõ beosztású brüsszeli diplomata fogalmazott tavaly: „Az EU egy régi és patinás klub. Ám létének értelme nem önmagában van, hanem azokban a célokban, amelyek érdekében egykor létrehozták.”

Ezen a ponton azonban újabb útelágazások és mindezekhez kapcsolódó kérdések jelentek meg. Vajon nem kezdettõl fogva a klub induló értékének és céljának számít-e a szolidaritás is? Vajon hajdan, az akkor mélységesen elmaradott dél-olasz régiók felzárkóztatása nem szolgálta-e az egész Közös Piac érdekét? Ha ez a logika akkor igaz volt, ugyan mitõl vesztette volna el az érvényességét a mai szegényebb régiók vonatkozásában? És vajon nem alapvetõ cél és érték-e a szociális biztonság, a természetes környezet védelme? Vajon – végsõ soron – nem mindezek érdekében is történik-e minden más is (a gazdasági prosperitást is beleértve)?

Ha viszont ez is mind igaz, mennyiben adható prioritás és elsõbbség a fõként csak versenyképességi megfontolásokat szolgáló törekvéseknek? Mi a helyes egyensúly? A kifinomult európai szociális háló valóban nem termel közvetlenül új értéket, miközben egyes versenytársakhoz képest súlyosan megterheli ezen új érték elõállításának költség oldalát. De vajon azt jelenti-e mindez, hogy akkor tehát megérett az idõ megnyirbálásukra? Vajon azon feljövõ világpiaci versenytársaknak van-e igazuk, amelyek az EU-átlagot meghaladóan költenek innovációra, gazdasági növekedésük alaposan meghaladja az Unióét, viszont mindezek forrása részben abból is fakad, hogy a társadalmi gondoskodás költsége európai mércével minimális? Akadt közöttük, ahol milliósra tehetõ a hajléktalanok száma, milliós a gyermekhalandóság, teljes országrészekben ismeretlen a környezet tudatos védelme, a munkavállalók által ledolgozott heti munkaórák száma jelentõsen az európai átlag fölött van, miközben az évi átlagos európai pihenõnapok töredékét vehetik ki csak szabadságnak.

És vajon amikor mindebbõl a dilemmából a tagországok a kiutat keresik, nemzetállamként, vagy Európai Unióként tudják-e azt megtalálni könnyebben? Ma a tagállamok összeülnek „EU-ként”, elhatároznak egy hangsúlyos gazdaságpolitikai irányt, majd mindennek tényleges végrehajtását a tagállami kormányokra bízzák. Amelyek viszont sok esetben végül nem a közösen elfogadott gazdaságpolitika prioritásaihoz, hanem a pillanatnyi belpolitikai megfontolásokhoz igazítják valóságos cselekedeteiket. Uniós szinten nincs tényleges eszköz az eredeti gazdasági célok végrehajtásához, vagy elmaradásuk szankcionálásához. Cserébe a célok elmulasztásának szégyene már az Uniót terheli. Van-e ebbõl kiút?

Lám, már megint ahhoz az induló kérdéshez érkezünk, hogy: több EU kell-e a jövõben, vagy kevesebb? És: bármelyik is, de végsõ létében, mûködése logikájában, tevékenysége prioritásaiban fõként milyen legyen? Az adott, gazdaságpolitikai példában vajon hol a hiba: abban, hogy a rendszer nem rendelkezik a végrehajtást szavatoló szükséges eszközökkel, vagy abban, hogy a rendszerben résztvevõk adott helyzetben végre nem hajtható (számon nem kérhetõ) célokban (és keretek között) állapodnak meg? De vajon lehet-e egyáltalán másként?

Voltaképpen a tavaly végül befagyasztott alkotmányos szerzõdés egyik – szerzõi és aláírói szándékai szerint kitûzött – célja az lett volna, hogy egységes keretben összefoglalja, ezzel rendszerezze és átláthatóvá tegye, hogy mi minden is alkotja azt a nagy egészet, amelyek együttesen – országok, intézmények, célok, feladatok, döntési mechanizmusok és jogszabályi keretek – az Európai Uniót alkotják. Mindezzel – még mindig: az alkotói szándékok szerint -, az is egy fokkal átláthatóbbá válhatott volna, hogy fõként ki (vagy mi) csinál - fõként mit?

A szerzõdés hatályba helyezése azonban adott formájában és a belátható idõn belül több mint kérdésessé vált. Ezzel viszont a formálisan elutasítottnak minõsített dokumentum túszává lett minden, amit csak az EU jelenje és jövõje kapcsán abba beleírtak. Maradjon-e ez így? Lehet-e legitim bármely részét külön kezelni és azt ismét életre kelteni, ha egyszer az egész együtt – kellõ népakarat híján, bármi volt is ez utóbbi oka - nem tudott hatályos lenni? De elfogadható-e az másfelõl, hogy semmi se változzék, miáltal idõvel óhatatlanul mûködési zavarok terhelik majd az egész építményt, csak azért, mert egy adott pillanatban, adott körben, adott módon feltett kérdésre – egy tágabb szövegösszefüggésre - nemleges válasz született? Mi lehet a kiút? Semmi se változzon többé? Ha mégis: ki adjon mandátumot, kinek, mi alapján, mihez, hogy valami változhasson? És mikortól?

Az EU létének alapvetése a béke, a biztonság, a stabilitás szavatolása. Mindenekelõtt a tagországok számára, majd azok közvetlen szomszédságában, majd pedig annak tágabb környezetében. Végsõ soron pedig – mindenütt. Éppen abból is kiindulva, hogy minden konfliktus mérgezõ hatása elõbb-utóbb begyûrûzõ hatású. Elébe menni, kivédeni, kezelni és lehetõleg megoldani (vagy tompítani) – ez nem csupán a globális politikai felelõsségvállalás szükségszerû terhe, hanem a tagállamok összességének elemi stratégiai érdeke is.

A kelet-európai új demokráciák felé mindez kiegészült egy történelmi tartozással is: az érintett országok tényleges „európaiságának” az elismerésével. Azzal, hogy ha a második világháború után másutt húzódik a vasfüggöny, akkor közülük némelyek már annak idején is alkalmasint az alapító országok között lehettek volna.

Az utóbbi idõben azonban komoly dilemma merült fel. Vajon amikor az Unió az említett fõ célok – béke, biztonság, stabilitás – érdekében az EU-tagság kilátásba helyezésével is igyekszik hathatósan konszolidálni újabb és újabb szomszédos térségeket, mindazt, amit nyer a biztonsági oldalon, nem veszélyezteti-e közben a mûködõképesség kockáztatásával? Nem jelent-e kockázatot a napi menedzsmentben a folyamatos létszámgyarapodás (változatlan intézményi struktúrák, döntéshozási mechanizmusok – és költségvetési (finanszírozási) adottságok mellett)?! És vajon nem jelent-e kockázatot az integrációs irányok és célok meghatározásában, a követendõ politikák megfogalmazásában a tagállamok közötti sokféleség egyre nagyobb kiterjedése és összetettsége?

Meddig bõvülhet az EU és milyen feltételek mellett? Van-e jól megérlelt legitim forgatókönyv egy igazán „Nagy EU” mûködtetésére? Adekvát-e ez még a közeli és lehetséges távolabbi jövõ bõvítési kihívásait tekintve? Az alkotmányos szerzõdés e téren is igyekezett volna olyan könnyítéseket, egyszerûsítéseket hozni az intézmények és a mûködési mechanizmusok világában, hogy azok elvben a létszámgyarapodást is bekalkulálták. Ez most mind elmarad. De vajon elegendõek-e pusztán az 1993-as koppenhágai kritériumok?

Folytatódhat-e minden ugyanúgy tovább, ahogy eddig, vagy netán jelentsen be az Unió „moratóriumot” („emésztési szünetet”…, ahogy egyesek szorgalmazzák)? De vajon megengedheti-e magának ennek bejelentését? És közben mi történjen? És utána? Mi legyen Ukrajnával, mi legyen Törökországgal, mi legyen a kaukázusi szovjet utódállamokkal? Mi a fontosabb: „európaizálásuk” egy stabilabb EU jövõje érdekében is, (ám esetleg menedzselési problémákat felvetve az utóbbi belsõ hétköznapjaiban), avagy az unió zavartalanabb mûködõképességének szavatolása – borítékoltan bizonytalanabb szomszédsági háttérrel? Ki döntse ezt el? Mikor, mi alapján, ki által jóváhagyva?

Annak idején, amikor Magyarország csatlakozása már közeli napirendi kérdés volt, tudni lehetett, hogy tagsága már nem ugyanabban az Unióban fog bekövetkezni, mint amit hajdan a tagsági kérelem megfogalmazásakor megcélzott. Ez már egy másik EU, ami nem kis részt attól is változik, hogy Magyarország (meg még kilenc további ország) a tagjává vált. Ráadásul az Uniónak mindeközben két további erõpróbával is szembesülnie kellett, és kell ma is: egy belsõ kihívással, ami az integráció mélyülésébõl adódik (mint amilyen a közös pénz, vagy Schengeni Egyezményen alapuló „határok nélküli” EU létének a menedzselése). És egy külsõvel, ami a globalizációban, és a már említett, egyre brutálisabb külsõ gazdasági verseny-nyomásban testesül meg. S történik mindez akkor, amikor az uniós népesség tényleg rohamléptekben öregszik, és minden egyéb kihívástól eltekintve is: egyre kevesebb embernek kellene egyre hosszabb távra egyre több ember számára új értéket termelnie. A gazdasági tartópillér gyengül, miközben az együttmûködésre, szolidaritásra, áldozatvállalásra kényszerítõ hajdani motívumok (háborús emlékkép, hidegháborús logika) felszívódtak. A belépésre váró országok száma viszont közben egyre nõ…

Ez mind együtt jelenti azt az Európai Uniót, amelynek két év óta lassan már mi is tagjai vagyunk. Ilyennek képzeltük-e? És akár igen, akár nem: vajon elképzelhetõ volna-e nélküle? Rajta kívül? Egyedül? Vagy a – kikkel is? Hogyan? Milyen áron és költségek mellett? Ha viszont leginkább csak vele, akkor megengedhetjük-e magunknak, hogy a fenti és hasonló kérdéseket tartósan figyelmen kívül hagyjuk?

Gyanítható, hogy – nem. Válaszok kellenek, közös gondolkodás kell, amibõl közös cselekvés nõhet ki. Amíg nem késõ.

Az Európai Unióban kb. 40 000 kivételével valamennyi vállalkozás a kis- és középvállalkozások körébe tartozik. A 18 millió vállalkozás 50 százaléka alkalmazottak nélküli, míg a 41 százalékuk csak 1-9 fõt alkalmazó mikro-vállalkozás. Az átlagos méretû EU-vállalkozás 6 fõt alkalmaz. A foglalkoztatottak 66 százalékát a 250 fõnél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató vállalkozások adják. A kis- és középvállalkozások adják a forgalom 60 százalékát. A mikrovállalkozások (legfeljebb 9 alkalmazott) által dominált ágazatokhoz tartozik a kiskereskedelem, idegenforgalom, a pénzügyi közvetítõi tevékenység és az egyéb szolgáltatások. A kisvállalkozások (10-49 alkalmazott) által dominált ágazatokhoz tartozik a kiadói tevékenység és a felvett mûsorokról másolatok készítése, a nagykereskedelem, a ruházati ipar, a bõr és fa árucikkek gyártása. A középvállalkozások (50-249 alkalmazott) elsõsorban az élelmiszer-feldolgozó iparban, a számítógépgyártásban, a közlekedésben, a mûanyagiparban, a textiliparban és a gépek és berendezések gyártásában dominálnak. Az Unió területén évente mintegy kétmillió - az állomány 10-12 százalékának megfelelõ - vállalkozás indul.

Az Európai Bizottság annak érdekében, hogy általános keretet teremtsen a kis- és középvállalkozások fejlesztését szolgáló intézkedések, programok számára, 1996-ban egységes fogalmi meghatározást ajánlott a kis- és közepes méretû vállalkozásokra. Az általános, valamennyi szektorra kiterjedõ meghatározás szerint a kis- és középvállalkozások esetében:

· az éves forgalom nem haladhatja meg a 40 millió eurót, vagy a mérleg-fõösszeg a 27 millió eurót, és

· meg kell felelni a függetlenségi kritériumnak, azaz legfeljebb 25 százalékig lehet olyan tulajdonosa a cégnek, amely nem tartozik a kis- és középvállalkozások körébe.

A Közösségi kis- és középvállalkozói politika fõ céljai az Unió szintjén:

· a vállalkozások alapítását és mûködését segítõ üzleti környezet fejlesztése,

· az európai kis- és középvállalkozások versenyképességének javítása, európaivá, nemzetközivé válásuk ösztönzése,

· a tagállamok nemzeti politikáinak közelítése konkrét akciókkal, a legjobb módszerek feltárásával és azonosításával.

Az EU-csatlakozással a magyar piac az unió belsõ piacának részévé vált. A magyar vállalkozók ennek következtében az eddiginél sokkal keményebb és intenzívebb versennyel szembesülnek. Ezekkel a veszélyekkel párhuzamosan azonban vállalkozóink számára bõséges lehetõségek is nyíltak, hiszen a csatlakozás új piacokat is teremtett. A vállalkozóknak esélyük nyílik arra, hogy egy nagyobb, de igényeiben differenciáltabb piac réseiben egyenrangúként jelenjenek meg.

Piacralépési lehetõségeik azáltal is bõvülnek, hogy részt vehetnek az EU közbeszerzési tenderein, illetve támogatási programjaiban.

Magyar állampolgárok mindennemû korlátozás nélkül, az adott tagország által szabályozott feltételekkel indíthatnak vállalkozást más tagországokban. A vállalkozásokra vonatkozó letelepedési jog szabadságának biztosítása érdekében a tagállamoknak lehetõvé kell tenniük, hogy azok a gazdasági társaságok, amelyeket valamely tagállam rendelkezései szerint alapítottak, és amelyek alapszabály szerinti székhelye az unión belül van, szabadon végezzenek gazdasági tevékenységet bármely tagállamban. A tõke szabad áramlása biztosítja továbbá az unió minden polgára számára azt a jogot, hogy szabadon alapíthasson vállalkozást bármely tagállam területén.

A vállalkozás (letelepedés) szabadságának tartalma a jogosultak részére a következõ jogokat biztosítja:

önálló keresõtevékenység megkezdése és gyakorlása másik tagállam területén;

leányvállalatok, ügynökségek, fióktelepek, irodák létesítése másik tagállam területén.

A gazdasági társaságokkal kapcsolatban azonban meg kell jegyeznünk: a vállalkozás szabadsága nem ad lehetõséget arra, hogy az egyik tagállam rendelkezéseinek megfelelõen alakult, az ebben a tagállamban nyilvántartásba vett gazdasági társaságok eredeti státusuk megtartásával szabadon áthelyezhessék központi igazgatásukat egy másik tagállamba.

Fontos tudni, hogy az egyes tagállamok vállalatalapítási szabályai eltérõek. A vállalkozóval tarthatnak azok a közvetlen családtagjai is, akik bár önállóan vállalhatnak munkát, de önálló vállalkozói tevékenységet nem folytathatnak.

A szolgáltatások szabadsága a gazdaság minden olyan szereplõjét megilleti, aki/amely az Európai Unió valamely tagállamában szolgáltatást nyújt – így különösen azokat, akik ipari, kereskedelmi, szakipari és szabadfoglalkozású tevékenységeket végeznek. Megilleti továbbá azokat a személyeket, akik más tagállam szolgáltatóinak szolgáltatásait kívánják igénybe venni.

Az Unió tagállamában lakóhellyel, székhellyel rendelkezõ személy szolgáltatást nyújthat egy másik tagállamban honos személynek úgy, hogy a tevékenységét továbbra is a saját országában folytatja, vagy csak idõlegesen jelenik meg a fogadó országban, ott tehát tartósan nem telepszik le. Letelepedés nélkül történik a szolgáltatásnyújtás például akkor, ha egy francia biztosító közvetlenül magyar ügyfelekkel köt biztosítási szerzõdést, vagy egy magyar zongorahangoló néhány napra Ausztriába utazik egy hangszer felhangolására.

Azokat, akik más tagállam szolgáltatóinak szolgáltatásait akarják igénybe venni, nem lehet korlátozni annak igénybevételében. Így például nem akadályozható, hogy egy személy külföldön részesüljön orvosi ellátásban, jogi vagy pénzügyi szolgáltatásokat vegyen igénybe, múzeumokat látogasson stb. A határon átnyúló szolgáltatásnyújtás így többféleképpen is megvalósulhat: a szolgáltató idõleges átutazásával, a szolgáltatást igénybe vevõ átutazásával, vagy egyszerûen olyan eszköz használatával, amely lehetõvé teszi a közvetlen szolgáltatásnyújtást (pl. interneten, mûholdas közvetítéssel).

Ha valaki letelepedés nélkül kíván szolgáltatást nyújtani, és ezért ideiglenesen másik EU tagállamba utazik, akkor az akadálymentes szolgáltatásnyújtást csak az egyenlõ elbánáson túlmenõ szabályozás biztosíthatja. Ilyenkor ugyanis a szolgáltatónak elõször a saját országa által meghatározott követelményeknek kell megfelelnie, így az általa már teljesített elõírásoknak (pl. engedélyek beszerzése) való újbóli megfelelést a fogadó ország nem írhatja elõ. Ez túlságosan nagy terhet róna a szolgáltatóra. A fogadó országok ezért elismerik a szolgáltató országában már teljesített követelményeket, és ezeken felül csak akkor érvényesítik saját szabályozásukat, ha ez a szolgáltatási tevékenység megfelelõ gyakorlása érdekében (pl. fogyasztóvédelmi okokból), vagy más általános érdek (pl. közerkölcs védelme) érvényre juttatása miatt feltétlenül szükséges. Ha a szolgáltatásban részesülõ utazik másik országba szolgáltatások igénybevételéhez, akkor a saját országának jogi védelmét elveszíti, és a szolgáltatás helye szerinti szabályok vonatkoznak rá.

A letelepedés és a szolgáltatásnyújtás olyan alapszabadságok, amelyek csak rendkívül szûk körben korlátozhatók. A külföldi szolgáltatók kizárhatók például a közhatalommal kapcsolatos szolgáltatások gyakorlásából. Az EU-tagállamok korlátozhatják továbbá a szabadságjogok érvényesülését a közrendre, a közbiztonságra vagy a közegészségügyre való hivatkozással.

Az európai uniós források és támogatások három nagy csoportba sorolhatók: Strukturális Alapok, Kohéziós Alap és a közösségi kezdeményezések; mezõgazdasági támogatások; és Közösségi Programok.

A strukturális alapok (Európai Regionális Fejlesztési Alap, Európai Szociális Alap, Európai Mezõgazdasági Orientációs és Garancia Alap Orientációs szekciója, Halászati Orientációs Pénzügyi Eszközök) célja, hogy a különbözõ régiók fejlettségbeli különbségét csökkentsék és a legelmaradottabb régiók lemaradását mérsékeljék. A Strukturális Alapokból érkezõ támogatások megszerzésének elõfeltétele a Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) kidolgozása. Nemzeti Fejlesztési Tervet minden olyan országnak készítenie kell, amelynek egy fõre esõ GDP-je az EU-átlag 75%-a alatt van.

A Kohéziós Alap azon EU tagállamok számára elérhetõ, amelyek 1 fõre esõ vásárlóerõ-paritáson számított GNP-je nem éri el a közösségi átlag 90%-át.

A mezõgazdaság, illetve vidékfejlesztés támogatása a fent már említett Strukturális Alapok forrásain kívül a Közös Agrárpolitika által nyújtott közvetlen támogatásokon keresztül valósul meg. (ld. Bõvebben Mezõgazdaság c. fejezet)

A "Közösségi Programok" alatt az Európai Bizottság által elfogadott integrált intézkedések sorozatát értjük, amelyeknek célja a tagállamok közötti együttmûködés erõsítése különbözõ, a Közösségi politikákhoz kapcsolódó területeken.

Az Európai Unió tagjaként Magyarország jogosulttá vált az Unió fejlesztési támogatásainak igénybevételére, melyeket a strukturális alapok és a Kohéziós Alap nyújtanak.

Azt, hogy a támogatást milyen célokra vehetjük igénybe, a Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) és a hozzá kapcsolódó operatív programok (OP-k) határozzák meg. A támogatással kapcsolatos konkrét pályázatok tartalmát pedig, már az operatív programok program-kiegészítõ dokumentumai írják le.

A magyar Nemzeti Fejlesztési Terv 5 operatív programból áll: Agrár- és vidékfejlesztés, Gazdasági versenyképesség, Humán erõforrások fejlesztése, Környezetvédelem és infrastruktúra, Regionális fejlesztés operatív program.

Az operatív programokat kiegészítik a Kohéziós Alapból finanszírozott Közlekedési és környezetvédelmi fejlesztések.

Az Európai Unió négy különleges programot, ún. Közösségi Kezdeményezést hozott létre, hogy közös megoldásokat találjon az Unió egészét érintõ problémákra.

A Közösségi Kezdeményezések, a Strukturális Alapokhoz hasonlóan a gazdasági és társadalmi kohéziós célok érdekében mûködnek, ám az ezek által alkalmazott munkamódszerek között lényeges eltérés van. A Közösségi Kezdeményezések fõ célja a specifikus területekhez tartozó úttörõ jellegû, innovatív megközelítések támogatása. A Kezdeményezésekben részt vevõk kötelezik magukat az eredményeik közkinccsé tételére annak érdekében, hogy a megszerzett tapasztalatokat más tagállamokban és tagjelölt országokban is fel lehessen használni.

A négy Közösségi Kezdeményezés közül az INTERREG Program a határon átnyúló, transznacionális és interregionális együttmûködést, az URBAN Program a válságban lévõ városok és a városi agglomerációk gazdasági és szociális regenerációját, a LEADER Program a vidékfejlesztést, míg az EQUAL Program új eszközök kifejlesztését támogatja a munkaerõ-piacon elõforduló diszkrimináció és az egyenlõtlenség elleni transznacionális együttmûködésben.

A Nemzeti Fejlesztési Terven kívül pályázhatok más forrásból uniós támogatásra?

Uniós támogatásra lehet pályázni az ún. Közösségi Programok keretén belül is. A "Közösségi Programok" alatt az Európai Bizottság által elfogadott integrált intézkedések sorozatát értjük, amelyeknek célja a tagállamok közötti együttmûködés erõsítése különbözõ, a Közösségi politikákhoz kapcsolódó területeken. E programok többéves idõtartam alatt valósulnak meg.

A Közösségi Programok finanszírozása a Közösség általános költségvetésébõl történik.

Az uniós politikák szinte mindegyikéhez köthetünk Közösségi Programot. Közösségi szinten dõl el, hogy mely területekhez kapcsolódóan, milyen programokat, mekkora költségvetéssel, milyen hosszú idõszakra vezetnek be. A Tanács a program költségvetését minden esetben egy-egy ciklusra (4-5-6-7 évre) határozza meg.

Ez a keretösszeg szabadon pályázható, nemzeti kvóták nincsenek meghatározva. A forrásokra bármely jogi személy (némely esetekben magánszemély is) beadhatja pályázatát.

Mind a beadás, mind a bírálat, elszámolás, a teljes adminisztráció az Európai Unió (Európai Bizottság Fõigazgatóságai) intézményrendszerén keresztül történik. A pályázás konzorciumokban történik, általában minimum 2-3 EU tagállambeli szervezet részvételével.

A pályázók közvetlenül Brüsszellel állnak kapcsolatban, oda nyújtják be a pályázatukat, és onnan kapnak értesítést az eredményrõl. Ugyanakkor minden országban létrehoznak egy programirodát (vagy a program területéhez kötõdõ minisztériumon belül, vagy egy külön szervezeten belül), amelynek feladata az információnyújtás és -közvetítés.

A személyek szabad mozgása az Európai Unióban a négy szabadság egyike, s e szabadság egy részterülete a szabad munkavállalás.

Azt a lehetõséget, hogy egy tagállam állampolgára egy másik tagállamban szabadon, az adott tagállam munkavállalóival azonos feltételek mellett vállaljon munkát, a közösségi jog biztosítja. A csatlakozási tárgyalások folyamán azonban a tizenötök kérték, hogy az új tagállamok állampolgárai számára egy bizonyos ideig még ne kelljen biztosítaniuk ezt a lehetõséget. Vagyis a közösségi jog alkalmazásának felfüggesztését kérték, amit derogációnak nevezünk.

Ez az átmeneti idõszak legfeljebb hét évig tarthat, 2+3+2 éves szakaszolás szerint. Ez alatt az idõ alatt a régi tagállamok 2004. május elsejét követõen a magyar állampolgárok munkavállalását saját döntésük szerint továbbra is feltételekhez köthetik.

A csatlakozást követõ elsõ két évben a nemzeti jogszabályai keretében saját döntése szerint akár engedélymentessé is teheti a munkavállalást, hasonlóan a közösségi jog szabályaihoz, akár korlátozásokat is fenntarthat. Amennyiben a két év lejárta elõtt (2006. április 30-ig) nem jelzi a tagállam, hogy a magyar állampolgárokkal szemben továbbra is fenn akar tartani a szabad munkavállalástól eltérõ szabályokat, úgy a harmadik évtõl (2006. május 1-tõl) az adott ország és Magyarország viszonylatában automatikusan a teljesen szabad munkavállalást biztosító közösségi jogszabályok lépnek életbe. Az ötödik év végét követõen a hetedik év végéig a szabad munkavállalástól eltérõ szabályokat csak akkor alkalmazhatják a tizenötök, ha igazolható, hogy a közösségi jog alkalmazása, azaz az új tagállamokból érkezõ munkavállalók korlátozásmentes beáramlása, munkaerõ-piaci zavarokat okozna.

Hogyan szabályozzák az EU tagállamok a munkavállalást az elsõ két évben?

A tizenöt régi tagállam közül három, Svédország, Írország és az Egyesült Királyság eddig sem kívánt átmeneti intézkedéseket életbe léptetni a magyar munkaerõ szabad áramlásával kapcsolatban. Így ezekben az országokban a munkavállaláshoz nincs szükség munkavállalási engedélyre. A munkába állás egyéb feltételei, a tartózkodáshoz kapcsolódó adminisztráció azonban államonként eltér.

2006. elején Finnország, Portugália és Spanyolország mellett Görögország is bejelentette, hogy feloldja a szabad munkavállalást korlátozó intézkedéseket. Belgium, Dánia, Franciaország és Hollandia fokozatosan kívánja megnyitni munkaerõpiacait az elkövetkezõ három évben, Olaszország továbbra sem nyit, de duplájára emeli a kvótákat.

A három nem EU-tag EGT ország esetében Norvégia könnyített piacra jutást helyezett kilátásba, a dán modellhez hasonló intézkedéseket alkalmaznak (teljes munkaidõs foglalkoztatás, a norvég bértarifának és munkafeltételeknek megfelelõ munkavégzés). Izland fenntartja korábbi munkavállalás-engedélyezési rendszerét. Liechtenstein vonatkozásában pedig - a többi EGT ország viszonylatához hasonlóan - Magyarország is részese a liechtensteini kvótarendszernek.

Az Unióhoz Magyarországgal egy idõben csatlakozott országok közül Málta és Ciprus viszonylatában a régi és új tagállamok megnyitották munkaerõpiacukat. A további hét új tagállam egymás közti viszonylatában megvalósult a kölcsönös munkaerõpiac-nyitás, azzal a feltétellel, hogy amíg az átmeneti idõszak alatt legalább egy régi tagállam még korlátozásokat tart fenn bármely új tagállammal szemben, addig az új tagállamok egymással szemben élhetnek védõ intézkedések alkalmazásával. Védintézkedés akkor foganatosítható, ha egy másik új tagállam állampolgárainak munkavállalása súlyos munkaerõ-piaci zavarokat, vagy annak közvetlen veszélyét idézi elõ.

Az új tagállamok állampolgárai vízummentesen utazhatnak be valamennyi EGT tagállamba három hónapot meghaladó tartózkodási cél esetén is. Ilyenkor a beutazás után az adott ország idegenrendészeti hatóságánál tartózkodási engedélyt kell igényelni, amelyet jövedelemszerzési tevékenység folytatása esetén az EGT állampolgároknak és családtagjaiknak általában öt évre adnak meg, és automatikusan hosszabbítható.

A tartózkodási engedély igényléséhez csak a munkaszerzõdésre van szükség, vagy pedig - vállalkozók esetében - igazolni kell, hogy az általuk üzletszerûen folytatandó tevékenység nem esik nemzeti korlátozás alá.

Ugyanakkor azon jelenlegi tagállamok, amelyek továbbra is munkavállalási engedélyhez kötik a magyar állampolgárok munkavállalását, eltérhetnek a tartózkodási engedély kiadására vonatkozó közösségi jogtól. Megadhatják azt rövidebb idõre is, s kiadhatják az engedélyeket a munkavállalási engedély idõtartamára is.

Ha valaki a velünk együtt csatlakozott országok valamelyikében kíván dolgozni, akkor az unió szabályozása alapján gyakorlatilag automatikusan kapja meg a tartózkodási engedélyt.

Az automatizmus azt jelenti, hogy a tartózkodási engedély kiadását csak akkor tagadhatják meg a kérelmezõtõl, ha az országban való tartózkodása a közrendet, közbiztonságot vagy közegészségügyi szabályokat (a betegségek jogszabályban vannak felsorolva) veszélyezteti, illetve ha olyan foglalkozást (pl. köztisztviselõi) szeretne folytatni, amelyet az egyes tagállamok nemzeti jogszabályai szerint csak az adott ország állampolgára ûzhet.

Az átmeneti korlátozás az egyéni vállalkozókra és az egyéb önfoglalkoztatókra, a diákokra, nyugdíjasokra nem vonatkozik, így õk bármelyik EU-tagállamban kérhetnek tartózkodási engedélyt. A diákok és nyugdíjasok az Unió bármely tagállamába szabadon be -vagy kiutazhatnak, ott tartózkodhatnak, továbbá - amennyiben megélhetésükhöz szükséges rendszeres jövedelemmel és teljes körû betegbiztosítással rendelkeznek - ott lakhatnak és le is telepedhetnek. Ez a jog a magyar állampolgárokat is megilleti, hiszen az átmeneti szabályozás csak a munkavállalásra vonatkozik.

Nincs szükség tartózkodási engedélyre, ha a munka szezonális jellegû, vagy ha a munkavállaló rendszeresen - legalább hetente - visszatér az állandó lakóhelye szerinti tagországba (például határmenti munkavállalás esetén).

A szabad munkavállalásból következõ legfontosabb jog, az általános diszkrimináció-mentesség. Eszerint a munkafeltételek, a munkajogi szabályozás, illetve díjazás tekintetében a közösségi munkavállalót nem szabad megkülönböztetni, vagy bármilyen hátránnyal sújtani. Az adott ország saját állampolgárainak járó szociális jogok egy része is automatikusan megilleti a más tagországból érkezetteket is. Ez egyebek között a nemzeti juttatások igénybevételére, a betegség, anyaság, munkanélküliség vagy munkahelyi baleset esetére folyósítandó járandóságokra vonatkozik.

A szabad munkavállalást korlátozó átmeneti idõszak kizárólag az elhelyezkedést, a munkaerõpiacra jutás módját érinti, egyéb tekintetben a magyar munkavállalót ugyanúgy kell kezelni, mint bármelyik jelenlegi tagállam állampolgárát. Az EU szabályozásának kiindulópontja e tekintetben az, hogy a munkavállalókat tilos megkülönböztetni, vagyis egy magyar munkavállaló nem kaphat kevesebb fizetést és juttatást (ún. szociális elõnyt), mint egy ugyanolyan munkakörben foglalkoztatott tagországi állampolgár.

Az Európai Unió átfogó állásbörzéje, az EURES (European Employment Services) az EU-tagállamok foglalkoztatási hálózatainak, munkaügyi szervezeteinek hálózata. Az EURES szolgálat tulajdonképpen egy összeurópai állás-adatbázis.

Az ingyenesen elérhetõ adatbázis mind a munkavállalók, mind a munkaadók részére tartalmaz hasznos információkat, és két részre bontható: az egyik tárolja az adatokat a megüresedett álláshelyekrõl, a másik olyan általános információkat közöl, amelyek a más tagállamban történõ munkavállalást segítik elõ. Ebben a második adatbázisban kapnak helyet az EU- és EGT-államokat bemutató oldalak, amelyek az egyes országokban hatályos munkajogi, adójogi, társadalombiztosítási, szociális szabályokat jelenítik meg, továbbá hasznos információkhoz tartalmaznak az adott ország politikai, kulturális, gazdasági és szociális helyzetérõl. Ezeket az adatbázisokat az EURES-tanácsadók frissítik és használják.

Ezenkívül az EURES oldalon mûködik egy önéletrajz-adatbázis is, ahova mindenki ingyenesen feltöltheti az önéletrajzát, és amely révén a munkaadók rögtön felvehetik a kapcsolatot a potenciális jelöltekkel.

Az EURES tanácsadókat foglalkoztat, akik segítenek az álláskeresõknek. A tanácsadók több nyelvet beszélõ és jól képzett munkaközvetítõk, pályaorientációs konzulensek, akik ismerik a tagországok munkanélküli-ellátási, szociális biztonsági és munkajogi rendszerét. Õk foglalkoznak a potenciális munkavállalókkal és munkaerõt keresõkkel, és folyamatosan tájékozódnak az egyes államok munkaerõpiacának helyzetérõl, illetve a munkaerõigényrõl. Az egyes országokban dolgozó EURES tanácsadók folyamatos kapcsolatban állnak egymással. Az EURES-tanácsadók munkáját intranetes adatbázis is segíti.

Szociális biztonság, egészségügy

Az EU akcióprogramokra épülõ közös szociálpolitikája nem tûzte ki célul egységes európai szociális biztonsági jog kialakítását. Az EU „társadalombiztosítási joga” tehát harmonizáció helyett koordinációra épül. Az Unió csupán arra törekszik, hogy a személyek szabad mozgásának jogával élõ, EU-tagállamokban utazó tagállami állampolgárok és családtagjaik részére biztosítsa az ellátások igénybevételére való jogosultságot más tagállamok területén is, vagyis a migráció megvalósulása során.

Minden tagállamnak joga van arra, hogy eldöntse, kik tartoznak társadalombiztosítási rendszerébe, milyen feltételek mellett milyen és mekkora juttatást kaphatnak, és mennyi hozzájárulást kell fizetniük. A közösségi rendelkezések szabályokat és közös elveket fektetnek le, melyeket minden tagállamnak be kell tartania. A tagállamoknak biztosítania kell, hogy a különbözõ nemzeti rendelkezések nem diszkriminatívak azokkal szemben, akik egy másik tagállamba költöznek, illetve ideiglenesen ott tartózkodnak.

A fõ szabály, hogy abban a tagállamban vagyunk jogosultak a családtámogatások igénylésére, ahol a járulékokat fizettük.

Emellett az Európai Unió - a tagállamok családtámogatási rendszereinek koordinációját szabályozó - 1408/71/EGK rendelete értelmében nem lehetséges, hogy ugyanazon kötelezõ biztosítási idõ alatt több, azonos jellegû ellátásban részesüljünk.

Ennek értelmében, ha valaki az egyik tagállam jogszabályai szerint jogosult valamely családtámogatási juttatásra, akkor ugyanazon juttatást nem veheti igénybe egy másik tagállamban is. Még akkor sem, ha mindkét tagállam jogszabályai alapján jogosult lenne az említett támogatásra! (Ez utóbbi esetben kiegészítésre tarthat igényt, ha a másik tagállamban több juttatás illetné meg, mint ahonnan azt ténylegesen kapja. )

· E411, amely azt igazolja, hogy a kérvényezõ itthon milyen családtámogatási ellátásokra jogosult

Általában minden EU tagországban igényelhetõ családi pótlék, eltérõ formában, elnevezéssel és összeggel. Mivel a családi pótlék is szociális juttatásnak minõsül, az adott tagállam döntheti el, hogy ki, mikor, és mennyi juttatásra jogosult. A legfontosabb szabály azonban az, hogy az egyes tagállamok állampolgárai között diszkriminálni nem lehet. Tehát a magyar munkavállalók is ugyanolyan feltételekkel vehetik igénybe a szociális ellátórendszert, mint az adott tagország állampolgárai.

Hogyan juthat magyar turista egészségügyi ellátáshoz az EU egy másik tagállamában?

A biztosítottak körében már ismert E-111 jelû nyomtatványt 2005. november 1-jétõl Magyarországon is egy új dokumentum az Európai Egészségbiztosítási Kártya váltotta fel, amely szintén az orvosilag szükséges ellátások igénybevételére jogosítja birtokosát. Az Európai Egészségbiztosítási Kártyával rendelkezõ, ellátásra jelentkezõ személyek a tervezett tartózkodásukra való tekintettel orvosilag szükségessé váló szolgáltatásokban részesülhetnek az adott tagországi biztosítottaknak megfelelõ feltételekkel. Az orvosi szükségesség fennállásáról elsõdlegesen - a körülmények mérlegelésével - a kezelõorvos dönt. Orvosilag szükségesnek azonban nem csak az azonnal nyújtandó szolgáltatások minõsülhetnek. Amennyiben az igényelt ellátást - a beteg állapotára való tekintettel - nem feltétlenül szükséges rövid idõn belül nyújtani, a szolgáltatónak figyelembe kell vennie, hogy az illetõ személy milyen hosszú idõt kíván a tagországban tölteni. Amennyiben az illetõ személy nem rendelkezik tartózkodási engedéllyel, csak azon szolgáltatások nyújtandók, amelyek 3 hónapon belül feltétlenül szükségessé válnak. Egyéb esetekben a tartózkodási engedély lejártát kell figyelembe venni.

Az ellátások költsége

Itthoni egészségbiztosításunk alapján az Országos Egészségbiztosítási Pénztár mindazokat az ellátásokat kifizeti, amelyeket az EU-tagállam állampolgárainak is a biztosítójuk fizet; ezeket tehát külföldön térítésmentesen kapjuk. Azon ellátásokért viszont, amelyekért az EU-tagállam állampolgárai is maguk fizetnek, a magyar állampolgároknak is fizetni kell. Mindez az azonos elbírálás elvébõl következik.

Az európai egészségbiztosítási kártya igénylése

A kártyát – az E111 jelû nyomtatványhoz hasonlóan – a Megyei Egészségbiztosítási Pénztár(ak) (MEP) adja ki, kérelemre a magyar egészségügyi szolgáltatásokra jogosult személyek részére. A kártya kiadása térítésmentes, kivéve azon eseteket, ha megsemmisül, megrongálódik, elvész, vagy ellopják. Ilyen esetekben igazgatási szolgáltatási díj fizetendõ.

A kártya a MEP(ek) ügyfélszolgálatán igényelhetõ (MEP cím, ügyfélfogadás rendje: www.oep.hu - ügyfélszolgálatok menüpont) személyesen vagy meghatalmazott útján, kiskorúak esetében a törvényes képviselõ közremûködésével.

Általános tudnivalók

A turistákra is vonatkozik az egyenlõ bánásmód elve. Ez azt is jelenti, hogy amennyiben az adott tagállam biztosítottai az ellátásért olyan önrészt kötelesek fizetni, amelyet a biztosítójuk nem térít vissza, akkor ezt a magyar jogosult is köteles megfizetni, s az összeget az OEP nem téríti meg. Szinte minden tagállamban kell kisebb-nagyobb önrészre számítani, ezek mértéke eltérõ, 5-20 euró. (pl. orvosi vizit, kórházban töltött napok, mentõ, stb.).

További fontos tudnivaló, hogy a szolgáltatásokat csak az adott országokban az egészségbiztosítás illetékes szerveivel szerzõdésben lévõ szolgáltatótól lehet az egyenlõ elbánás elvének megfelelõen - tb-támogatással - igénybe venni. A szerzõdés nélküli magánszolgáltató által nyújtott ellátás költségeit a beteg saját maga fizeti. Ez utóbbi esetben az Európai Egészségbiztosítási Kártyával utólag sincsen lehetõség a költségek megtéríttetésére.

A szolgáltatás orvosilag szükséges jellegét a kezelõorvos bírálja el, ennek megfelelõen a Kártyával közvetlenül az adott tagállam társadalombiztosítási/egészségbiztosítási szervével szerzõdéses kapcsolatban álló egészségügyi szolgáltatóhoz kell fordulni. Az egészségügyi szolgáltatónak úgy kell ellátnia a magyar biztosítottat, mintha az adott tagállamban lenne biztosított.

· a kártyát csak az adott állam társadalombiztosítási szervével szerzõdött szolgáltató fogadja el,

· az adott állam társadalombiztosítása/egészségügyi szolgálata által nyújtható ellátások igénybevétele esetén, és

· az adott tagállamban biztosítottak által is fizetendõ önrészekre/kötelezõ hozzájárulásokra a kártya nem nyújt fedezetet.

A kártya nem használható fel továbbá akkor, ha a biztosított valamilyen egészségügyi szolgáltatás igénybe vételének céljából utazott másik tagállamba.

Miután a turisták által sûrûn látogatott üdülõhelyek környékén az orvosok döntõen magánpraxisban mûködnek, illetõleg bizonyos államokban a magyarországinál szûkebb a társadalombiztosítás keretében igénybe vehetõ szolgáltatások köre, továbbá egy külföldön elszenvedett baleset esetén a hazaszállítást csak kivételes esetben fedezi a kötelezõ egészségbiztosítás, mindenképpen ajánlatos megfontolni utasbiztosítás megkötését is.

Az utasbiztosítással magán egészségügyi szolgáltatóhoz is lehet fordulni, illetve a biztosítási szerzõdés szerinti összes ellátást fedezi (halottszállítást, poggyászbiztosítást, stb.).

Az ellátások költségeit csak a befizetett összeg erejéig vállalja biztosító, míg az Európai Egészségbiztosítási Kártya esetében az önrészt a biztosítottnak kell kifizetnie, az utasbiztosítás azonban az önrészt is fedezi.

Milyen európai szabályozások léptek életbe a civil szervezetek tekintetében?

Az Európai Uniónak nincsen átfogó, minden tagországra vonatkozó és kötelezõ jellegû szabályozása a civil szervezeteket (egyesületek, alapítványok) illetõen. Ugyanakkor természetesnek veszik az egyesülési jog korlátozás nélküli, szabad gyakorlását. E tekintetben továbbra is a magyar jogszabályok maradnak érvényben.

Milyen uniós képzési pályázati lehetõségek vannak civil szervezetek számára?

A szakképzés ma már Európa-szerte túlnõtt a hagyományos intézményi kereteken, így a civil szervezetek is egyre nagyobb szerepet kapnak a képzési tevékenységekben. A Leonardo da Vinci program céljai és prioritásai számos esetben kapcsolódnak a szakképzésben érintett civil szervezetek céljaival és tevékenységi területeivel.

A Grundtvig pályázati program célja, hogy javítsa a felnõttoktatás minõségét és hozzáférhetõségét, és európai együttmûködési projektek révén biztosítsa az európai hagyományok, értékek megjelenését az életen át tartó tanulásban.

A Minerva program az oktatás olyan médiumaira összpontosít, amelyek lehetõvé teszik az ismeretek széles körû, egyéni igényekre szabott módon történõ elsajátítását.

Socrates/Lingua
A Lingua program alapvetõ célja, hogy felkeltse az egyének nyelvtanulás iránti igényét és javítsa a nyelvoktatás színvonalát.

Cél az iskolairányítás, oktatásszervezés, illetve a pedagógiai megközelítésmódok összevetése. Ebben a pályázati formában közoktatási intézmények pályázhatnak, azonban különösen ajánlott bevonni az oktatási intézményeken túl más szervezeteket is.

Pályázás: bizonyos pályázati formákban a civil szervezetek maguk is pályázhatnak, illetve támogató partnerként vehetnek részt.

Az eredmények hasznosítása: segítséget nyújthatnak az eredmények terjesztésében, illetve maguk is részesülhetnek belõlük: hasznosíthatják a programok keretében létrehozott tananyagokat, részt vehetnek a kidolgozott képzéseken.

Már ma is vannak arra vonatkozó pozitív példák, hogy a legkülönbözõbb intézménytípusok (képzõintézmények, civil szervezetek, vállalatok, szakmai szervezetek, munkaügyi központok, stb.) fognak össze, hogy a helyi munkaerõ-piaci igényeknek és társadalmi feltételeknek megfelelõ oktatási-képzési formák kidolgozását kezdeményezzék.

Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium: www.fvm.hu (mezõgazdasági és vidékfejlesztési)

Az Európai Bizottság melyik fõigazgatósága foglalkozik a civil szervezetekkel?

Az Európai Bizottságon belül a Fõtitkárság foglalkozik a civil szervezetekkel kapcsolatos általános kérdésekkel. Itt dolgozták ki „Az Európai Bizottság és a nem-kormányzati szervezetek: szorosabb partneri kapcsolat” címû vitairatot, mely általános irányelveket tartalmaz. Emellett a különbözõ fõigazgatóságok szakmai alapon rendszeres kapcsolatokat tartanak az elsõsorban európai szinten mûködõ civil szervezetekkel. Elismerten erõs a környezetvédõ, a szociális és a fejlõdési kérdésekkel foglalkozó civil kezdeményezések platformja.

A CONECCS (Consultation, the European Commission and Civil Society) az Európai Bizottság kezdeményezésére létrejött adatbázis, melynek célja, hogy tájékoztatást adjon azokról a civil szervezetekrõl, melyek összeurópai szinten tevékenykednek. A Bizottság nem akkreditálja a vele együttmûködni kész civil szervezeteket, mivel álláspontja szerint a civil társadalom legszélesebb körével kíván konzultációkat folytatni. Ugyanakkor elõnyben részesíti az európai szinten mûködõ és/vagy nemzeti civil tömörüléseket. Az adatbázisra - ha az alapvetõ feltételeknek a szervezet megfelel - szabadon lehet feliratkozni. Internetes címük: <europa.eu.int/comm/civil_society/coneccs>.

Milyen forrásokból gazdálkodik az Európai Unió?

Az Unió gondoskodik a céljai eléréséhez és politikái folytatásához szükséges eszközökrõl.

Az egyéb bevételeket nem érintve, az Unió költségvetését teljes egészében a saját forrásokból kell finanszírozni.

Az Unió saját forrásainak rendszerére vonatkozó rendelkezéseket a Tanács által megalkotott európai törvényben határozza meg, melyet egyhangúlag kell elfogadni.

Az Unió többéves pénzügyi keretet határoz meg, mely legkevesebb ötéves idõtartamra szól. Ennek célja annak biztosítása, hogy az Unió kiadásai rendezett módon, saját forrásai határain belül alakuljanak. Az éves költségvetésnek természetesen igazodnia kell ehhez a pénzügyi kerethez.

A költségvetés felépítése: a költségvetési év elõirányzatait különbözõ fejezetek alá kell sorolni, ezeken belül a kiadásokat természetük és rendeltetésük szerint csoportosítva, illetve szükség esetén tovább részletezve.

Az Európai Parlament, Európai Tanács és a Tanács, Bizottság, valamint Európai Unió Bíróságának kiadásai a költségvetésben önálló szakaszokat képeznek.

Az EU-költségvetés bevételeit a saját források rendszere biztosítja. Ez a tradicionális saját forrásokból, az áfa-alapú saját forrásokból és a GNI-forrásból áll.

Tradicionális saját források (TOR) a közös vámunió és a közös agrárpolitika mûködésébõl származnak. Ezek egyrészt a kívülálló, harmadik országokból származó import utáni vámokat, másrészt a mezõgazdasági vámokat és a cukorilletéket tartalmazzák. A TOR tehát tisztán uniós bevétel, és közvetlenül következik az EU-szabályokból, ugyanakkor a tagállam szedi azt be. Ezért a beszedett összeg bizonyos százalékát visszatarthatja, a beszedés költségeinek finanszírozására (ennek mértéke 2002-tõl kezdõdõen 25 százalék).

Áfa-alapú saját forrás megállapítása minden tagállamra azonosan vonatkozó egységes kulcs alkalmazásával történik, amelyet az uniós szabályozásnak megfelelõen kiszámított, harmonizált tagországi áfa-alapra kell vetíteni. 2004-tõl kezdõdõen a tagállamoknak áfa-alapjuk 0,5 százalékát kell befizetniük (2001-ig ez egy százalék volt, míg 2002 és 2004 között 0,75 százalék).

A bruttó nemzeti jövedelem (GNI) alapú forrás célja, hogy mindenképp fedezni lehessen az EU-költségvetés kiadásait, még akkor is, ha a többi forrás nem elegendõ azok finanszírozására. Ezt a forrást az összes tagállam nemzeti jövedelmének összegére vonatkoztatott egységes kulcs alkalmazásával számolják ki. A tagállamok GNI-át az uniós szabályok alapján kell kiszámítani.

Még az EU bõvítési elõfeltételének tartott Nizzai Szerzõdéshez csatolt Nyilatkozatban döntöttek a tagállamok arról, hogy 2004-ben újabb kormányközi konferenciát tartanak, amelyen az Unió hosszabb távú intézményi átalakítását, illetve az integráció mélyítésének kérdéseit fogják megvitatni.

2001. decemberi laekeni csúcson az EU újabb nyilatkozatot fogadott el a 2004-es kormányközi konferencia elõkészítésének jegyében, melyben rendelkeztek az Európai Konvent felállításáról. A Konvent feladata a konferenciára történõ javaslatok kidolgozása volt ám annak elnöke, Valéry Giscard d'Estaing javaslatok helyett egységes szövegû „Alkotmányos Szerzõdés” tervezetének megalkotását tûzte ki célul.

Európai Alkotmány létrehozásáról szóló történelmi jelentõségû megegyezés több mint két évig tartó vitának vetett véget. Az Európai Konvent elsõ találkozójára 2002. február 28-án került sor, míg az EU vezetõinek végleges megállapodása 2004. június 18-án született meg, míg az Alkotmányos Szerzõdés aláírására 2004. október 29-én Rómában került sor.

Az új Alkotmány átláthatóbbá és hatékonyabbá tenné az Európai Uniót, és kellõ rugalmasságot biztosítana a további fejlõdéshez. Az Európai Alkotmányt létrehozó Szerzõdés (Alkotmányos Szerzõdés) magában foglalja az EU alapvetõ értékeit, céljait és hatásköreit. Az Alkotmányos Szerzõdés egységes szöveg, amely az eddigi összes alapító szerzõdés helyébe lépne, és az Európai Uniónak a nemzeti és a nemzetközi jogban is érvényes, egységes jogi személyiséget adna. Tovább növelné az Európai Parlament jogkörét, és létrehozná az Európai Unió külügyminiszteri posztját az EU nemzetközi befolyásának erõsítése érdekében.

Az Alkotmány egyszerûsítené az EU jogi eszközeit is. A jelenlegi tizenötféle eszközt hat váltaná fel. A jogi aktusok európai törvények és kerettörvények, európai rendeletek és határozatok, valamint ajánlások és vélemények lennének.

Az Unió célja a béke és az általa vallott értékek megõrzése, valamint népei jólétének elõsegítése. Polgárainak a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget, valamint egy egységes piacot biztosít, ahol a verseny szabad és torzulásoktól mentes.

· elõmozdítja a társadalmi igazságosságot és védelmet, a nõk és férfiak közötti egyenlõséget, a nemzedékek közötti szolidaritást és a gyermekek jogainak védelmét.

· segíti a gazdasági, társadalmi kohéziót és a tagállamok közötti szolidaritást

· tiszteletben tartja saját kulturális és nyelvi sokszínûségét és biztosítja Európa kulturális örökségének megõrzését és tovább gyarapítja azt.

E célkitûzések elérése érdekében a tagállamok az Alkotmányban megfogalmazott hatáskörökkel ruházzák fel az Uniót. Ezeket a hatásköröket az Unió közösségi alapon gyakorolja, egyedi eszközökkel, egy egyedülálló intézményi berendezkedés keretében.

Az elsõ rész meghatározza az EU céljait, hatásköreit, a lehetséges döntéshozatali módokat és az EU intézményeit.

A harmadik rész a jelenlegi szerzõdések rendelkezéseit is magukban foglaló politikákat és az Unió mûködését taglalja.

A negyedik rész tartalmazza az általános és záró rendelkezéseket, amelyek az Alkotmánymódosítás lehetséges módjait is leírják.

Miután az Európai Unió mind a 25 tagállamának vezetõje 2004. október 29-én Rómában kézjegyével látta el az Európai Alkotmányszerzõdést, elindulhatott a ratifikációs folyamat. Ennek keretében minden tagország vagy nemzeti parlamentje vagy népszavazás útján hagyja jóvá az alapszerzõdést, amely a tervek szerint két évvel aláírása után lépett volna életbe, ám Franciaország és Hollandia lakossága népszavazáson elutasította a szöveget. Az EU állam- és kormányfõi 2005. júniusi csúcstalálkozójukon úgy döntöttek, hogy meghosszabbítják a ratifikációra elõirányzott idõszakot és egy ún. gondolkodási idõszakot iktatnak be. Ezen idõszak alatt lehetõsség van arra, hogy az állampolgárokkal jobban megismertessék az Alkotmány tartalmát és céljait.

Az európai állampolgársággal járó jogok egy részét már az integráció kezdetén garantálták a szerzõdések, de az európai állampolgárság („European Union citizenship”) fogalmát csak a Maastrichti Szerzõdés vezette be 1993-ban. A szerzõdés az Európai Közösségrõl szóló (Római) Szerzõdésbe építette be a fogalmat, és az európai állampolgársághoz kapcsolódó jogok összegyûjtött felsorolását (17-22. cikk). Az európai állampolgárság nem helyettesíti és nem váltja ki a nemzeti állampolgárságot. Mindenki, aki valamely uniós tagállam állampolgára, egyben európai állampolgár is.

Politikai jogok

Az európai polgár jóval több, mint egy egyszerû fogyasztó vagy egy gazdasági vagy társadalmi szereplõ. Az európai polgár az Európai Unió állampolgára, és mint ilyen különleges politikai jogokkal rendelkezik. A Maastrichti Szerzõdésnek köszönhetõen, az Unió minden állampolgára - nemzetiségétõl függetlenül - választójoggal rendelkezik és választható a helyhatósági és az európai parlamenti választásokon abban a tagállamban, ahol él.

Az Amszterdami Szerzõdés (1997) elõrelépést jelent az alapvetõ jogok megerõsítése terén, mivel egy olyan eljárást vezet be, amely révén bármely tagállam tagsága felfüggeszthetõ, amennyiben az megsérti az uniós polgárok alapvetõjogait. Kiterjeszti továbbá a megkülönböztetés-mentesség elvét, amely így már nem csak a nemzetiségeket érinti, hanem kiterjed a nemi, faji, kor alapú és a szexuális preferencia alapján való megkülönböztetésre is. A Szerzõdés tovább erõsíti a férfiak és nõk közötti egyenlõség elvét.

Végül, az Amszterdami Szerzõdés tovább növeli az átláthatóságot a politikák terén, és nagyobb hozzáférést nyújt a polgárok számára az európai intézmények hivatalos dokumentumaihoz, amennyiben ezt megfelelõ közösségi vagy egyéni érdek indokolja.

Minden EU polgár, nemzetiségétõl függetlenül az Unió területén belül bárhol kereshet munkát. A nemzetiség alapú megkülönböztetés tilos.

Az EU irányelvek harmonizálták a szabadfoglalkozású munkavállalást szabályozó jogszabályokat az Unió területén belül, azért, hogy az orvosok, ügyvédek, ápolónõk, állatorvosok, kémikusok, építészek, biztosítási ügynökök, stb. képesítéseit az EU bármely országában elfogadják.

Azonban még mindig számos olyan tevékenység maradt, melyek a különbözõ tagállamokban, különbözõ jogszabályok alá tartoztak. Ezért 1998. december 21-én, az uniós tagállamok elfogadtak egy olyan irányelvet, mely létrehozta a felsõoktatási oklevelek kölcsönös elismerési rendszerét. Ez az irányelv érvényes minden legalább három éven át tartó egyetemi képzésre és a nemzeti oktatási és képzési rendszerek közötti kölcsönös bizalomra épít.

Az európai polgárnak joga van az Unió tagországába utazni, ott tartózkodni, letelepedni, munkát vállalni, tanulni. (Három hónapot meghaladó tartózkodás esetén azonban tartózkodási engedélyt kell kérni.) Egy uniós állampolgár belépése (illetve kiutasítása) egy másik tagország területére csak indokolt biztonsági vagy közegészségügyi okból tagadható meg.

Így az európai polgárok legelsõ joga tehát az Unió területén belül a szabad mozgáshoz, munkavállaláshoz és tartózkodáshoz való jog.

Az Európai Uniónak a polgári jogok iránti elkötelezettsége további megerõsítésre talált 2000. decemberében Nizzában, amikor ünnepélyesen bemutatták az Európai Unió Alapjogi Chartáját. A Chartát a nemzeti és az európai parlament tagjaiból, továbbá a nemzeti kormányok és a Bizottság egy tagjából álló Konvent dolgozta ki.

Hat fejezetben - Méltóság, Szabadságok, Szolidaritás, Egyenlõség - Polgári jogok és Igazság - és 54 cikkelyen keresztül határozza meg az Európai Unió alapvetõ értékeit, illetve az uniós polgárok polgári, politikai, gazdasági, és szociális jogait.

Az elsõ cikkelyek az emberi méltóság, az élethez való jog, a személyi integritáshoz való jog, a kifejezés szabadsága és a lelkiismereti szabadságról szólnak.

A "Szolidaritásról" szóló fejezet, innovatív módon a szociális és gazdasági jogokat együttesen tárgyalja, ide tartozik így a sztrájkjog; a munkavállalók információhoz, konzultációhoz való joga, a magánélet és a munka összeegyeztetéséhez való jog; az egészségügyi ellátáshoz, valamint a szociális biztonsághoz és a szociális segélyhez való jog is.

A Charta szorgalmazza továbbá a férfiak és nõk közötti egyenlõséget és új jogokat vezet be. (Pl. az adatvédelemhez való jog, az eugenetikai tevékenységek és az emberi klónozás tiltása, a gyermekek és az idõsek jogai, illetve a megfelelõ közigazgatási bánásmódhoz való jog.)

Az Alapvetõ Jogok Európai Kartája az Alkotmányos Szerzõdés második részét képezi, amely azonban csak akkor lép életbe, miután azt az összes tagállam ratifikálta. A ratifikáció a francia és a holland, az EU Alkotmányáról tartott sikertelen népszavazások után bizonytalaná vált.

Európai Ombudsman

1979 óta az Európai Parlamentet közvetlen általános választással választják. Az Európai Unióról Szóló Szerzõdés megalkotta az ombudsman intézményét is. Az ombudsmant az Európai Parlament választja, megbízatásának idõtartama megegyezik a Parlamentével. Feladata az EU intézményei és szervei ellen benyújtott panaszok kivizsgálása. Bármely uniós polgár, továbbá bármely uniós tagállam területén élõ személy vagy szervezet élhet a panasztétel jogával.

Bármely az uniós tagállamok területén tartózkodó személy petíciót nyújthat be a Parlamenthez.

· Az európai parlamenti választások során minden európai állampolgárt megillet az aktív és a passzív választójog, vagyis mindenki választó és választható is lehet, ha teljesíti a feltételeket (kor, jelölés feltételei).

· Helyhatósági választásokon minden európai állampolgárt megillet az aktív és passzív választójog az EU területén bárhol, ahol letelepedett.

· Minden európai állampolgár az anyanyelvén (a Közösség 20 hivatalos nyelvének egyikén) fordulhat a Közösség intézményeihez, és onnan anyanyelvén kaphat választ.

· Minden európai állampolgár jogosult petíciót benyújtani az Európai Parlamenthez és az Európai Ombudsmanhoz

· Minden európai állampolgárt megillet más EU tagállamok diplomáciai és konzuli védelme harmadik országokban, abban az esetben, ha nincs az adott államban magyar diplomáciai képviselet.

· Minden uniós állampolgárt megillet a Közösségen belüli szabad mozgás és letelepedés joga.

· Minden uniós állampolgár szabadon hozzáférhet az EU intézményei (Európai Bizottság, Európai Parlament, és az Európai Tanács) által létrehozott dokumentumokhoz.

· Minden uniós állampolgárt megillet az alapvetõ emberi jogok gyakorlásához való jog, különös tekintettel az Emberi Jogok Európai Egyezményében és az Európai Unió Alapvetõ Jogok Chartájában foglalt jogokra. Az egyezmények szövege megtalálható az Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központjában (http://www.europatanacs.hu).

· A Közösségi jogban szigorúan tilos az állampolgárság szerinti diszkrimináció.

Szociális biztonság, egészségügy

16. oldal

Esélyegyenlõség

Szociális biztonság, egészségügy

Az ellátások költsége

Az európai egészségbiztosítási kártya igénylése

Általános tudnivalók

Milyen forrásokból gazdálkodik az Európai Unió?

Politikai jogok

Európai Ombudsman