Szösszenetek

 

        Ülök a számítógépem előtt. Megelégedetten hátradőlök, és a lap aljára odabillentyűzöm a nevemet. Biztos, ami biztos, rákattintok a helyesírás ellenőrzésére. Minden rendben, a gép csak egyetlen szót talál hibásnak. Pirossal aláhúzza, hogy Józsefné. Nézem, mit talál kifogásolhatónak becsülete magyar asszony nevemen. Sehogy sem tetszik neki. Az általa javasolt megoldások: Józsefé vagy Józsefén, Józsefem. Nem cserélem. Ugorjunk! - de azért valami szöget üt a fejembe. Okos ez a gép! Tud valamit.

 

&

        Örülök nyelvünk szépségeinek. Nyelvi leleményeink nem bántanak. Nem akarok mindig javítani, ha valahol „külföldiül” fejezik ki magukat. Sokszor így többet mond a szó vagy a kifejezés, mint az erőltetett magyar megfele-lője. Hogyan hangzana, ha lányom azzal esne be, hogy este filmszínházba megyek.  

        A rádióban okos ember beszél. A nők helyzetéről van szó és annak gazdasági vetületéről. Semmi különös, de egy számomra új szó üti meg a fülemet: „FEMININIPARI munkahely”. Rövid kifejezése annak, hogy az alulfizetett, sok gürit kívánó pályák elnőiesednek, ebből adódóan alul lehet őket fizetni. Itt nincs diszkrimináció. Mindenki egyenlő bért kap. Egyenlően keveset. A szó kifejező. Valahogy nem tudok neki örülni. Melyik ipar lehet ez? Csak nem a chippeket gyártó külföldi nagy vállalat, amely miután létrehozta a femininipart, profilt vált és ezentúl feministákat fog termelni? Feminin agyammal ki nem találom - de hátha mégis?

 

&

 

Az öregasszony, az öregember meg a komputer

 

        Az öregasszony szeménél már az évek ráncai, de bennük  még régmúlt románcok táncai.

       Mióta Béla, a férje végleg elment,  gyakran gondolt arra, hogy mi lenne, ha egyszer csak szembe jönne vele az a negyven évvel ezelőtti nyurga fekete fiú, az első nagy fellángolás, aki  tisztes távolból, de soha nem szűnt meg kísérni és kicsit kísérteni. Ennek a találkozásnak a lehetősége nem hagyta nyugodni.

        Az öregasszony amúgy takarékos volt és már régóta mindig úgy ment be a bankba, hogy vitt. A gyerekek nem voltak ráutalva a pénzecskéjére. Költsd magadra, mama. Addig mondták, míg megszületett a csábító gondolat.

        - Megszépíttetem magam - gondolta, mikor a magazinokat nézegetve egyre több régi színésznő  nézett rá nagyon fiatalon.

        - Olyan, mintha a lányom lenne, pedig Bélával lehet egyidős - gondolta nem kis irigységgel.

      - Az egész életem rám van írva, örömöm, bánatom ráncokba rámolva, olyan, mintha mezítelen lennék. Pénzem is van, időm is, nem halasztom - addig győzködte magát, míg egy szép őszi késő délutánon nem betett, hanem kivette a bankból a kozmetikai szalonnal és a plasztikai sebésszel egyeztetett  jó kis summát. Táskáját gondosan magához szorította, és amíg nem jött a busz, az újságos bódé mellé húzódott. Csodák lapultak szíve körül, ahogy az őszi alkony rákúszott. Ábrándjai és várakozása melegítették, amikor meglátta az öregembert. Az egyik buszról kászálódott le, lassan, mint aki fél, hogy elvéti a lépcsőt.    Ő volt az,  a fekete hajú. Biztosan ő, de még sem ő.  Alakja  meggörnyedt, a feje olyan furcsán állt, hogy magassága ellenére alulról nézett felfelé, szemeiben fénytelen tétovaság, a fekete hajból csak a  tarkón kiabált egymásnak néhány sárgás fehér szál. Olyan volt, mint egy imbolygó öreg nyírfa télen, ami kidőlni készül. Az öregasszony markolta a táskát, és valahogy nem  csodálkozott, csak tudomásul vette, hogy a várt perc elérkezett. Mérhetetlen melegség és gyengédség öntötte el.

        - Óh kedvesem hát te hogy nézel ki? Mi lett belőled? Egyenruhás, szálfa alakodból, bársony pillantásodból?

        Még hátrább bújt a bódé mögé. Nem akarta, hogy az öregember meglássa. A leszálló őszi szürkülettel  bánat és üresség  lepte meg.

           - Minek, minek? - hasított belé a kérdés, és lazábban szorította a táskáját, amiben a szépítésre szánt pénz lapu t-

           -  Minek ? Minek?- hajtogatta, és elindult gyalog hazafelé.

        Menetközben az arcához kapott, és megtapogatta ráncait. Megvoltak. És most megörült nekik. Arra gondolt, hogy hogyan állna feszesre húzott, merev  arccal ismerősei elé, és ő eléje, aki, ha nem is vele, de ugyanakkor...  Milyen jó ez, hogy ugyanakkor.  Régóta nem érzett ilyen megnyugvást.

         - Ugyanakkor, ugyanakkor - ismételgette.

        Mire hazaért, készen volt  terve a bankból kivett pénzzel. Másnap üzletnyitáskor ott volt a szakboltban. Kissé zavartan, de mégis határozottan kezdte.

                  -  Nézze, vennék egy számítógépet, hozzávaló könyveket, de  számítsa bele  az árba,  hogy házhoz kell szállítani, be kell állítani, és megmutatni, hogy hogyan működik.

          A fiú vigyorgott, és bólintott.

        Ma az öregasszony vígan szörfözik a hálón, három topikban aktív levelező. A  szellemes, jó humorú Jagát, - ez lett a  beceneve a hálón - rajongással veszik körül levelező társai, gyakran kap virtuális virágot és család tagjai szerint 10 évet fiatalodott.

        Na és mi van az öregemberrel? Nem tudjuk. Ő volt igaziból,  vagy csak az öregasszony egészséges védekező ösztönének varázstükre vetítette a buszmegállóba éppen akkor, azon az őszi estén?
 

Nem mindegy?